Anyuuuu! Apuuu! Beragadtam ebbe a láthatatlan izébe! Mi ez?! Itt van mindenhol. Pedig nekem mennem kell, Anyuuu! Itt nem maradhatok.

Karanténba kerültem. A munkahelyemen. Hiába áldozom minimum minden harmadik percem a napjaimból a munkámra, amit szeretek, a munkakörülmények megfojtanak. Nem tudok pihenni, nem tudok feltöltődni, egyre lassabb vagyok, a fókusz egyre nehezebb, levegőzni nem tudok, mert a körülményvírus (konkrét személyneve is van) gazdasejtnek gondol és elfogyaszt. Tehát mennem kell. De most ragad minden ebben a láthatatlan izében.

Mit tegyek Apu? Én elkezdtem már keresni, de a ragadás most befogott. Meg amúgy sem válaszoltak. Akik meg igen, most azok is beragadtak.

Anyu mondd meg, mit csináltam rosszul? Nem haverkodtam? Rosszal haverkodtam? Nem láttam, hogy a munkavilág nem értékeli a lojális, tettre kész, precíz munkaerőt? Elhittem, hogy ha szorgalmas, kitartó, alázatos leszek, akkor megbecsülnek, megvédenek? Miért tanultam még, másoddiplomásnak is, miért hittem el, hogy van még esély, hogy így több lehetőség lesz, biztosabb megélhetés? Miért adtam annyi szombatot, estét, elmaradt baráti találkozót, pénzt, fáradtságot erre az oltárra?

Odatenni magad a munkában. Gondolni vele, törődni, becsülni, alázattal állni hozzá. Ezeket tanították, ezt mondtad Te is, ezt mutattad, a tanárok is. Apuuu, ha ilyenek vagyunk, akkor ezt miért nem becsülik? Miért nem keresnek, szűrnek ki engem, választanak. Miért nem válaszolnak?

De eszembe jutott Nagyapa, hogy mit állt ki a családunkért. És eszembe jut ezer sok ismeretlen, aki most mit vállal a családjáért. Úgyhogy Anyu, tudom a választ, kitartok és nem adom fel és keresek tovább. És erőt ad, hogy ezer sok is így tesz most.

És igen, megyek és keresem, pályázom, megírok még 100 CV-t, elmentem külön mappába, dátummal, lementem a kiírást és várom a telefont. Aztán kitöltöm a tesztet, és várom a “mindenképp visszaszólunk, de mindenképp” telefont. Mert lesz olyan.

Keres az állásom. Én meg az állásomat, és találkozunk, mert megteszem a ragacsban is amit lehet. Az idő pedig visz hozzá közelebb, és minden nappal kevesebb lesz a mostani vesztegben.

Apu, most látom, hogy nem is ragad annyira ez az izé. És ahogy várok, és keresek, látom, hogy a szárnyaim szabadulnak. És szállok tovább, s aki majd elkap megérdemli a szárnyaimat. Együtt repülünk vele.

Köszi Anyu!

(És Apuuu, miért nem vagyunk többen olyanok, mint amilyennek Ti neveltetek?)

2020.03.26.
desde