Pár napja egy HR rendezvényen összetalálkozott 2-2 barátnő. Igaz, hogy így a négyesből nem mindenki ismerte egymást személyesen (persze LinkedInről igen), de gyorsan élénk csevegésbe váltottunk a megérkező kávék és minyonok mellett.

Kezdem megszokni, hogy ha megválaszolom a „mi is ez pontosan, amit csinálsz, Kriszta?” kérdést, érkezni kezdenek a személyes álláskeresési történetek, az évek óta nem feledett, méltatlan kiválasztási sztorik vissza nem jelzésről, béna interjúkról, gyakornok által végzett felsővezetői telefoninterjúkól, 7, azaz HÉT körös kiválasztásról és hasonlókról.

De most, a jelenleg már HR igazgatóként dolgozó lány ezzel lepett meg minket:

„Képzeld, te már biztos elfelejtetted, mert akkor még nem ismertük egymást személyesen, de én a mai napig emlékszem az elutasító levélre, amit tőled kaptam.” – kikerekedő szem, látható izgalom a megszólítottnál 🙂

„Nehéz élethelyzetben voltam akkor, kb. 5-6 éve. Nagyon váltani akartam és hozzátok is pályáztam, tisztára beleszerettem egy hirdetésetekbe. Interjún is voltam, de nem engem választottatok.

De a levélre, amit tőled kaptam, most is emlékszem, mert az akkor hatalmas energiát adott: vetted a fáradságot és személyre szabottan megírtad nekem, hogy mi volt a döntésed objektív oka és kiemelted, hogy nem bennem van a hiba és milyen jól szerepeltem az interjún. Köszönöm utólag is. Talán még az e-mailed is megvan!”

Akkor azt a levelet kb. 10-20 perc volt megírni. De az illető évekkel később is ezt meséli a cégedről. Megéri?

Ez a jelölt-fókuszú kiválasztási kultúra.